Kovács Nóra A Richter Főnix Közösség évről évre olyan hősöket, kiválóságokat vonultat fel, akik életútja egy-egy nehézség következtében irányt váltott, de erejüknek és hitüknek köszönhetően képesek voltak felállni, újrakezdeni. Káró Regina a nulláról kezdte újra: balesetét követően újra meg kellett tanulnia járni, beszélni, és egy új helyzetben új életet kezdeni. Szerencsére és a sok kitartó munkának köszönhetően ma már nagyrészben önálló életet él, dolgozik, diplomás fiatalként újra definálta magát.
Káró Regina fiatalként utazott ki Amerikába, ahol egyetemi gyakorlati munkáját szerette volna elvégezni egy szállodában, ahol felszolgálóként dolgozott. A szállása és a szálloda nem volt közel, biciklivel közlekedett reggel és este. A tragédia az egyik esti műszakot követően történt: elütötte egy autó. Traumatikus agy- és koponyasérülést szenvedett, egy hónapon keresztül kómában tartották az intenzív osztályon, gépek segítették a túlélésben. Ezt követően kezdődött el a rehabilitációja, ami az amerikai kezelések után itthon folytatódott. Ahogy mesélte, a mélypontok akkor következtek be, amikor egy terápia megrekedt, és Regina az orvosok tanácstalanságát érzékelte. Szerencsére mindig érkezett egy új lehetőség, egy új terapeuta, akinek volt újabb ötlete, újabb módszere.
Mi vitt tovább, amikor elkeseredtél?
Meg kellett tanulnom meglátni azt, hogy attól, hogy valami véget ért vagy nem sikerült, attól az még nem a világ vége. Meglátni, hogy lehet másképp, máshogyan, máskor, vagy egyszerűen mást csinálni, az motiváló tud lenni. Néha még mindig kihívás nem katasztrofizálva gondolkodni a jövőről. Ilyenkor segíteni tud, ha megkérdőjelezem a félelmet, és inkább arra figyelek, hogy mit tudok tenni most. Klisé, de ha megváltoztatod azt, ahogy a dolgokat nézed, akkor a dolgok is megváltoznak. Ezen kívül egy jól időzített beszélgetés a megfelelő emberrel helyre tud billenteni. Illetve egy új lehetőség, egy jó terápia is bátoríthat, és a fejlődés érzése is erőt adhat. Nem utolsó sorban pedig az érzés, hogy több van bennem, sokat segít. Ég bennem a bizonyítási vágy.
Ki volt az a segítő, akinek a leghálásabb vagy?
Anyának, mert kitart mellettem és támogat mindenben. Rajta kívül még két barátnőmnek, akiktől sokat kaptam az elmúlt 7 évben.
A testi vagy lelki gyógyulás volt a nehezebb?
Lelkileg nehéz volt elfogadni azt, hogy nem leszek már soha ugyanolyan, mint egykor voltam. Azokat a vágyaimat és álmaimat el kellett engednem, helyette új, reális célokat kellett találnom. Rengeteg bizonytalanság volt ebben a helyzetben, az egyik az, hogy nem tudhatom, meddig juthatok el. Ugyanakkor ez jó is, hiszen senki sem mondta azt, hogy itt a vége, ennél nincs tovább. Nem volt kimondva, hogy ez a felső határ, így ez azt is jelenti, hogy érdemes próbálkoznom, mert ki tudja, hova visz az utam. És az, hogy rajtam is múlik, mit hozok ki a rehabilitációmból, mindez erőt is ad.
Hogyan változtatott meg gondolkodásban a baleseted?
Egy ilyen komoly baleset után az ember jobban értékeli az apróbb dolgokat, és mivel gyakorlatilag semmi nem jár automatikusan, ezért jobban értékelem azt, amit kapok vagy elérek. A körülmények megtanítottak előbb észrevenni a lehetőségeket. Empatikusabb is vagyok, tehát segítőkészebb és megértőbb is. Ezáltal talán több bennem az elfogadás is.
Mit tanácsolnál azoknak, akik hasonlóan nehéz helyzetbe kerülnek?
Fontos, hogy nem kell elkeseredni, mert általában a rehabilitációra nincsen egyetlen módszer. Rengeteg módon csinálhatjuk, csak meg kell találni azt a stratégiát, amelyik nekünk működik. Érdemes arra koncentrálni, amit tudunk kontrollálni, és arra nézni, amerre menni akarunk: előre. Közben szabad sírni, sőt, szabad méltatlankodni is, csak egy dolgot nem szabad: félbehagyni, mert mindig lehet újratervezni. Az sem baj, hogyha nem tudjuk azonnal, hogy hogyan tovább, de mindig keresni kell a lehetőségeket. És nem kell tudni a végeredményt, ahhoz, hogy fejlődhessünk. Mindig a következő lépésre kell koncentrálni. Utáltam, amikor ezt mondták, én mindent tegnapra akartam. Viszont most már belátom, hogy így igaz: egyszerre egy lépés.
Új élethelyzetet teremt az is, hogy mint sérültet aposztrofálnak az emberek. Másként néznek rád, másként kommunikálnak veled, mint egy egészséges emberrel. Hogyan látod ezt?
Fontosnak érzem azt, hogy ne kezeljünk minden sérültet egyformán. Tehát ne gondoljuk előre valakiről, hogy “aah biztos ő is vagy ő sem….” mert nem biztos. Ne legyünk előítéletesek. Minden sérülés más, így mindannyian mások vagyunk. Vegyük az én példámat: attól, hogy nehezebb a beszéd, még értek 2 nyelvet vagy le tudtam államvizsgázni. Ezenkívül hogyha segíteni szeretnél, akkor kérdezd meg hogy tudsz-e egyáltalán és hogy hogyan. Lehet, hogy neked abszolút segítő a szándékod, de a másik nem úgy fogja venni. És ne tabusítsunk. Ez főleg az anyukákhoz szól, mert tőlük tapasztaltam legtöbbször. Például amikor még az OORI-ban hidroterápiára jártam, sokszor hallottam, ahogy egy édesanya azt mondja a gyerekének, hogy “Ne nézd! Nem illik!” Sajnos a buszon is tapasztaltam már hasonlót. Pedig a gyerek nézni fog, mert kíváncsi és nem érti, hiszen az emberek többsége nem jár bicegve, nem használ kerekesszéket vagy nem tartja furán az egyik kezét. Ha a gyerek még nem látott bármilyen mozgássérült embert, akkor magyarázzuk el neki ahelyett, hogy rászólunk. Egyébként ha megkérdezi tőlem, miért vagyok ilyen, nem harapom le egy kisgyerek fejét, szívesen válaszolok neki. Persze nem mindenkitől lehet kérdezni, de azért szerintem a szülő érzi hogy kitől lehet, és kitől nem.
Az a lényeg az, hogy fontosnak tartom kérdezni, kommunikálni, bármiről is legyen szó! Ez az, ami majdnem minden helyzetben segít. Én legalábbis szeretem, ha kérdeznek.
Tavaly nyáron visszatértél Amerikába, ahol a baleseted volt. Milyen érzés volt ott lenni?
Csodálatos volt visszatérni! Végre egy picit be tudtam pótolni abból, ami a baleset miatt elmaradt. Kirándultunk és utaztunk. Jó érzés volt találkozni a gyógytornászaimmal és a rehabilitációs főorvosommal is. Ha a korszakot nem is ott zártam le, de a balesettel kapcsolatban választ kaptam a kérdéseimre.
Önálló életet kezdtél, külön házba költöztél. Hogyan érzed magad?
Igazából Anya költözött el itthonról. De azért még nem lakunk 100%-ban külön, többször hazajön a héten. Kellett már ez a pár nap egyedüllét, úgyhogy most nagyon jól érzem magam!
Milyen terveid vannak?
Minél önállóbban élni. A munkában is jól teljesíteni, ehhez például célszerű nem túlvállalni magam. Tehát be kell tartanom a határaimat, miközben próbálom kitolni őket. Nem utolsó sorban pedig addig fejlődni, amíg tudnak segíteni nekem. Fizikailag is és mentálisan is.
Mi a kedvenc mottód?
Slowly, but surely – lassan, de biztosan. Ez a mottóm. Ezt még Amerikában mondogatták a gyógytornászok, amikor még azt hittük, hogy gyorsan rendbe fogok jönni. Tulajdonképpen azért, mert a kis lépések lassan, de biztosan, egy nagy eredménnyé állnak össze. Ezáltal értettem meg, hogy a türelmemre szükség lesz. Szükség van. Abban is hiszek, hogy azok vagyunk, akivé válni szeretnénk. Nem a múltunk határoz meg bennünket, hiszen csak rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki egy helyzetből és kivé válunk.
