Kovács Nóra Szabó Lilla kisgyermekkora óta cirkuszi artistának készült, hajnali hatkor kelt, hogy minden nap eljusson az edzésre, hogy egyszer majd álmai munkáját végezhesse a cirkuszban. Légtornász karrierjének első állomásán, egy előadás közben 6 méter magasról partnerével együtt a mélybe zuhant, és nyílt combcsonttörést szenvedett. Hogy miként lehet felállni, és végül célt érni, arról beszélgettem a Richter Főnix közösség legújabb tagjával.
Jakupcsek Gabriella beszélget veled egy kisfilmben, aminek különleges atmoszféráját Halász Glória filmrendezőnek köszönhetjük. A film felvázolja az életed, a sérülésed és a gyógyulás fázisait, és azt, hogy bár semmi jóval nem kecsegtettek, mégis hittél magadban és abban, hogy egyszer te még a cirkuszban dolgozol.
A baleset után három évnek kellett eltelni ahhoz, hogy újra elmehessek artistaként dolgozni. Másfél év után kerültem olyan állapotba, hogy dolgozni tudjak, akkor még más munkakörben. Mellette folyamatosan végeztem a gyógytornát, illetve, amikor csak tudtam, bementem edzeni az Artistaképzőbe. Ma légtornát oktatok, kisebb és nagyobb gyerekeket készítek fel versenyekre.
Mi adott erőt, hogy töretlenül higgyél abban, hogy van helyed és a lehetőséged a baleseted után is a cirkusz világában?
Lelkesen csináltam a gyógytornát akkor is, amikor nagyon nehéz volt, vagy fájdalmaim voltak. De, amikor elkezdtem dolgozni egy teljesen más területen, ott szembesültem azzal, hogy mennyire nem vagyok a helyemen – a drogériai munka nem volt az én világom. Így amikor egy olaszországi cirkuszból érkezett egy megkeresés, másnap már be is adtam a felmondásomat.
Hogyan tudtál artistaként dolgozni?
Számot váltottam, már nem a levegőben dolgoztam, hanem egy másik eszközön. Semmi olyat nem csináltam sem akkor, sem ma, amit nem szeret a térdem. A térdhajlítás ma sem tökéletes, de nagyon figyelek arra, hogy amit nem tudok megcsinálni, azt ne erőltessem. A cirkuszi számunkat is úgy építettük fel, hogy ne legyen benne sérülésveszély.
Miért nem maradtál a cirkusz világában?
Bár eleinte örültem az olasz munkának, menet közben sok minden megváltozott, és sajnos nem az előnyére. Így amikor 2015-ben megkerestek egy hazai studiótól, hogy lenne-e kedvem tanítani, kapva kaptam az alkalmon. Olyan érzésem volt, mintha csak nekem teremtették volna ezt a lehetőséget arra, hogy végre taníthassak. Mindig is erre vágytam, csak talán nem ilyen hamar.
Amikor azt az időszakot élted, hogy fáj mindened, és gyógytornára kell járnod, hogy olyan gyakorlatokat kell végezned, amit amúgy nem is akarnál, és napi szinten meg kell küzdened a testeddel, az akaratoddal, akkor mi adott erőt?
Az egész gyerekkoromat a sportolás, a mozgás jellemezte. Kilenc évig tanultam az Artistaképzőben, folyamatos sport volt az életem. Azonban ez a balesett teljesen visszafogott. A fekvésen kívül semmi mást nem tudtam tenni, így alig vártam, hogy végre mozoghassak. De persze voltak olyan időszakok, amikor nem haladtam a gyógytornával, vagy az egészet egy kínszenvedésnek éltem meg, hiszen mindenem fájt. De tudtam, ha megállok a saját nyomoromban, és nem csinálom tovább, akkor az nem visz előrébb.
Kire tudtál ebben az időszakban támaszkodni?
A családra minden tekintetben. Otthon laktam, így édesanyám folyamatosan részese volt a rehabilitációmnak. Szükség is volt a segítségre, mert nem egyszer éreztem teljesen hiábavalónak az egészet. A depressziós időszakokból talán a testvéremnek sikerült a legkönnyebben kirángatni.
Visszatekintve erre a gyógyulási szakaszra, emlékszel, hogy hol volt a fordulópont, amikor azt érezted, megnyerheted ezt a csatát?
A műtős orvosom javaslatára kerültem el Hévízre, a rehabilitációs központba, ahol furcsa érzés volt a rengeteg idős között egyszem fiatalként létezni, de ez az egy hét intenzív terápia nagyon sokat hozzátett a gyógyulásomhoz. Köszönhető ez többek kötött a gyógyvíznek, a vízi tornának, a mágneságynak. Délelőtt kezelésekre jártam, délutánonként egyéni tornát végeztem, ám egyszer, egy véletlen folytán lezárták a szobámba vezető utat, amit csak egy rács megmászásával tudtam megoldani. Akkor tudatosult bennem, hogy már a kerítésmászás sem jelent akadályt, és ez nagyon megdobta a kedvemet.
Tíz év távlatában mit tanított neked a történeted, kezdve a balesettől a mostani munkádig?
Hosszútávon rakott helyre ez a baleset. Mert annak ellenére, hogy a tervezettnél hamarabb kötöttem ki a tanítás mellett, most ott vagyok, ahol mindig is szerettem volna lenni. Ráadásul olyan sok szeretetet és elismerést kapok, ami napi szinten feltölt. Jó helyen vagyok. De egyben bebizonyosodott az is, hogy még egy ilyen nehéz helyzetből is fel tudtam állni, és vissza tudtam menni a porondra.
Mit tud adni másoknak a történeted?
Talán egy nagyon pozitív példa az újjászületésre. Földhöz vágott az élet – szó szerint –, de volt ebből kiút. Amin átmentem én is, azok a depressziós napok, hetek, a megpróbáltatások mind hozzátettek a lényemhez, több lettem általuk. Bebizonyítottam, hogy ezt így is meg lehet csinálni.
A Richter Főnix Közösségről:
A Richter Főnix Közösség a Richter a Nőkért program része. A kezdeményezés 2018-ban indult útjára, közösségépítő szándékkal. Olyan női történeteket mutat be, amik az újrakezdésről és a megújulásról szólnak. A szereplőkben az a közös, hogy a kilátástalannak tűnő élethelyzetekbeől – gyakran komolya erőfeszítések árán, de – felálltak, mert hittek az újrakezdésben. Példájuk bátorítást adhat azoknak is, akik valamilyen megújulást fontolhatnak, és azoknak is, akik a nehézségekből keresnek kiutat.
Ha a te életedben is előfordult már, hogy erőn felül kellett teljesítened, hogy egy mélypontról kellett felállnod, és szívesen beszélnél róla, másokat bíztatva ezzel az újrakezdésre, akkor ne késlekedj! Jelentkezz Te is a Richter Főnix Közösségbe! Írd meg a történetedet 2021. június 15-ig, hogy bekerülhess azok közé a élettörténetek közé, amikből a Richter Főnix Közösség védnöke segítségével kiválasztják a bemutatásra váró új főnixeket.
További információ: https://www.richteranokert.hu/fonix/
